1988. március 15. - Demonstrációk a fővárosban 1988. március 15-én

A pesti forradalom kitörésének napja, március idusa csak az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően, 1927-től vált hivatalos, törvénybe iktatott állami ünneppé. 1945 elején, az új kezdet és a szabad élet lehetőségeit kereső ország új vezetői a szabadsággal és a nemzeti (állami) függetlenséggel összekapcsolt kora tavaszi ünnepben saját politikájuk megerősítésének eszközét látták, így nem meglepő, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány március tizenötödikét – folytatólagosan – hivatalos nemzeti ünnepnek ismerte el. A kormányzati hatalom részesévé vált Magyar Kommunista Párt a március 15-i megemlékezéseket azonban igyekezett kisajátítani, s az ünnep mondandóját a saját programjával minél teljesebb összhangba hozni. Rendezvényeiken, s értelmezésükben Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Táncsics Mihály hármasát egy újabb (kommunista) hármasság, Lenin, Sztálin és Rákosi egészítette ki, s helyezte az aktuálpolitika keretei közé.

Az ünnep ennek ellenére sosem vált a kommunizmus ünnepévé. A kommunisták ellentmondásos viszonyulását a március 15-ével kapcsolatos intézkedések mutatják a legjobban: míg a centenáriumi évben törvénybe foglalták a forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét, továbbá a legrangosabb új állami kitüntetést Kossuth Lajosról nevezték el, s a forradalom emlékére országszerte emlékműveket emeltek, addig március 15-ét 1951-ben már minisztertanácsi rendeletben nyilvánították rendes munkanappá – jóllehet az iskolákban a tanítás szünetelt ezen a napon. Az 1956-os forradalom felkelői 1848-ban saját előképüket látták, s egyik követelésük a függetlenséget jelképező március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása volt. Az 1956 decemberétől visszarendeződő kommunista államhatalom a frissen levert forradalom "Márciusban Újra Kezdjük" (MÚK) jelszavával ébren tartott emlékének mielőbbi, gyökeres kiirtására törekedett. Annak érdekében, hogy az ünnep lázító élét elvegyék, a Kádár-kori propaganda a valódit a hamissal vegyítve a "Forradalmi Ifjúsági Napok" (FIN) sorába iktatta az ismét munkanappá lett március 15-ét. A pártállam a "Forradalmi Ifjúsági Napokat", a március 15-ét, a március 21-ét (Tanácsköztársaság kikiáltásának napja) és az április 4-ét (német megszállók kiűzése) az ifjúság politikai átnevelésének eszközeként használta fel.

Az államhatalomnak a forradalmi emlékekhez való ambivalens viszonyát jól példázza, hogy 1970-ben a Belügyminisztérium két fiatalt akadályozott meg abban, hogy a Kossuth-szobornál szavalják el a Nemzeti dalt, 1972-ben pedig a rendőrség oszlatta szét a Batthyány-örökmécsesnél gyülekező emlékezőket. Ez volt az az időszak – az 1969 és 1974 közötti évek –, amikor a maga nagy társadalmi kiegyezését („aki nincs ellenünk, az velünk van”) megkötő Kádár János először tapasztalhatta meg a kommunista rendszerrel való szembenállás nyílt, utcai megjelenését, akik valóban nem voltak vele – még a hétköznapi fásult beletörődés szintjén sem. Ezen évek március tizenötödikéinek sorában zajlottak le a hatalom elleni első, komolyabb rendőrségi és állambiztonsági fellépést igénylő közterületi demonstrációi – összekötve ezáltal a magyar nemzet régi nagy ünnepét a „létező szocializmus” hamis egységet sugalló pártállami világa elleni tiltakozással.

Ezt követően az 1980-as évek végén, a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty időszakában nyílhatott ismét lehetőség arra, hogy az akkor már egyre jobban formálódó és szervezeti háttérrel is rendelkező magyarországi ellenzék újra hallassa a hangját. És mi is lehetett volna erre alkalmasabb időpont, mint éppen március tizenötödike, az a nap, aminek szabadságüzenetét és szellemiségét gyakorlatilag a teljes összmagyarság a magáénak érezhette? A nyolcvanas évek második felében már maga a hatalom is elismerte, hogy a rendszer komoly reformokra szorul és jelentős „kiigazításokra” van szükség – még ha eleinte ez utóbbi aligha vonatkozhatott a politikai irányvonalra, inkább csak a gazdaságra (gondoljunk itt a Lázár Györgyöt váltó Grósz Károly kormányának sikertelen reformpróbálkozásaira). Az egyre mélyebb gazdasági, morális és bizalmi válság gyengítette a hatalom cselekvési lehetőségeit a társadalommal szemben, így az ellenzéki „másként gondolkodók” teret nyerhettek a nyilvánosság előtt – ezzel együtt egyre bátrabbak is lettek. Ennek a bátorságnak egyik viszonylag még korai megnyilvánulása volt 1988. március 15. A pártállam titkosrendőrsége maga is készült erre a napra. Az állambiztonság belső elhárítása, vagyis a BM III/III. Csoportfőnöksége egy héttel korábbi parancsnoki értekezletén megállapították, hogy „az eddig beérkezett információk alapján március 15-e vonatkozásában a korábbiakhoz képest nehezebb operatív helyzetre kell felkészülni”. A leírtak jegyében cselekedtek is: az ellenzéki röplapok, nyomda- és sajtótermékek jelentős nagyságrendű „begyűjtésén” túl az ünnep hajnalán előállították a Gyűjtőfogházba a már régóta megfigyelés alatt álló ellenzék néhány meghatározó tagját (Gadó Györgyöt, Haraszti Miklóst, Solt Ottíliát, Rácz Sándort, Molnár Tamást, Demszky Gábort, Pálinkás Róbertet és Nagy Jenőt). Mivel őket még aznap, de csak a késő esti órákban elengedték, nyilvánvaló volt, hogy az intézkedés leginkább azt célozta, hogy a felsorolt személyek ne vehessenek részt a várható megemlékezéseken.

Hiába volt azonban a felsorolt személyek hatósági lefogása, a röplapok elkobzása, nem sikerült megakadályozni, hogy az 1988. március 15-én történtek bekerüljenek a magyarországi rendszerváltozás hajnalának emlékezetes napjai közé. Az állami ünnepségek (MSZMP, Hazafias Népfront, KISZ, stb.) a megszokott forgatókönyv szerint zajlottak: koszorúzások voltak a Kossuth téren, a Petőfi-szobornál, a Táncsics-szobornál, a Batthyány-örökmécsesnél és a Bem-szobornál. Ezeken a központi megemlékezéseken néhány száz (az örökmécsesnél mintegy ezer) fő vett részt. A Nemzeti Múzeum előtt ugyanakkor sok ezer – egyes források szerint 8 ezer, más források szerint 15-20 ezer – ember gyűlt össze, ahonnan az ünnepséget követően a tömeg végigvonult a Belváros 1848-hoz kapcsolódó emlékhelyeihez, énekelve és demokráciát sürgető jelszavakat hangoztatva. Arra vonatkozóan nagyon eltérő képet mutatnak az állambiztonsági források, hogy ez utóbbi, már ellenzéki demonstrációnak számító vonulásban hányan vettek részt. Egy ügynöki jelentés szerint az említett 15-20 ezer fő „kompakt tömbben vonult végig” a jelzett emlékhelyekhez, más feljegyzések azonban a tömegből kivált kb. 2 ezer főről beszélnek, akik aztán átvonultak a Petőfi-szoborhoz, a Március 15. térre. Itt Kis János, az ellenzék ismert alakja (az SZDSZ későbbi elnöke) emelkedett szólásra, aki a szabadság jelentőségéről emlékezett meg szónoklatában. Ezt követően kb. a déli órákban a tüntető tömeg békésen és méltóságteljesen haladt tovább a Váci utca–Vörösmarty tér–József nádor tér–József Attila utca–Bajcsy-Zsilinszky út–Alkotmány utca útvonalon a Kossuth térre. Útközben három transzparenst bontottak ki és emeltek a fejük fölé az alábbi feliratokkal: „Egyesülési szabadságot!”, „Valódi reformokat!”, „Sajtószabadságot!” Az Alkotmány utcába érve kórusban kezdték skandálni, hogy „demokráciát!”, az ablakokból kihajoló kíváncsiskodókat pedig így buzdították: „gyertek le közénk, gyertek le közénk!” Itt a Kossuth téren sok ezer fős tömeg hallgatta emelkedett hangulatban Tamás Gáspár Miklós hangosbeszélőn át elmondott, új alkotmányt és szabad választásokat követelő, az erdélyi magyarok jogaiért is kiálló gondolatait.

A nap eseményeinek folytatásaként a Parlament előtti térről mintegy 3 ezren a Batthyány-örökmécseshez mentek, ahol Hodosán Róza tartott szónoki beszédet – a lefogott Demszky Gábor által írtakat olvasta fel. Éltette a lengyel Szolidaritás és a csehszlovák Charta-77 ellenzéki mozgalmakat, szorgalmazta továbbá a térségbeli kis népek diktatúráival szembeni összefogását és sajtószabadságot követelt. Mindezek után a demonstrálók a Margit hídon át a Bem tér felé haladtak tovább. A hídon sokan a magyar-lengyel barátságot éltették, majd „le a kommunistákkal!”, „vesszenek a kommunisták!” egyedi bekiabálások hangzottak el. A Bem-szobornál Pákh Tibor szólt a jelenlévőkhöz, beszédében erőteljesen sürgette a szovjet csapatok távozását. A tömegből egyesek erre a Varsói Szerződésből való kilépésünket kezdték követelni. 15 órára a tüntetés kb. 2 ezer fősre fogyatkozott résztvevői a Batthyány téren lévő Kölcsey-szoborhoz vonultak, ahol ismét Tamás Gáspár Miklós vette magához a szót. Beszéde végén kérte a tömeget, hogy este találkozzanak újra a Petőfi-szobornál. Akad olyan forrás is, amely szerint Pákh Tibor szovjet csapatok távozását követelő beszéde itt hangzott el. Egy aznapi állambiztonsági értékelés szerint a beszédeket a tömeg vegyes megnyilvánulásokkal fogadta: egyes alkalmakkor ütemes tapssal fejezték ki tetszésüket, máskor ellenzően kiabáltak közbe, mint például „menj vissza, ahonnan jöttél, pfujj!” bekiabálások kíséretében, valamint többen füttykoncertbe kezdtek.

A Batthyány téren elhangzott felhívásnak megfelelően este 7 óra tájékában ismét elkezdett gyülekezni a tömeg a Petőfi-szobornál, majd kb. 3-400 fő elindult fel a Várba, ahol a Dísz téren keresztül előbb a Halászbástyához, majd ismét a Bem-szoborhoz mentek. Időközben a létszám felduzzadt 6-800 főre. Itt még elhangzottak rendszerellenes jelszavak és követelések („ruszkik, haza!”), majd este 21 óra környékén a jelenlévők szétszéledtek azzal, hogy „aki a jogokért harcol”, az rögtön menjen a Parlamenthez. A legkitartóbbak számára tehát még mindig nem ért véget a nap, sőt, ehhez a záró mozzanathoz kapcsolódik – a Szabad Európa Rádió akkori adásaiból nyert egyik forrás szerint – 1988. március tizenötödikének egyetlen erőszakos hatósági fellépése. Eszerint a Lánchídon át a Kossuth tér felé igyekvő embereknek a Clark Ádám téren rendőrök állták el az útját, s mivel a menet befejezését célzó hatósági felszólításnak a jelenlévők egy része nem tett eleget, ezért a rendőrök gumibottal kezdték oszlatni a tömeget, így az nyilván már nem jutott át a Duna túlpartjára. Érdekes, hogy az aznapi eseményekről összeállított belső állambiztonsági jelentések szerint nem került sor rendőri intézkedésre.

Bár a március 15-éről történő megemlékezést a politikai hatalom az erőszak eszközeitől sem visszariadva próbálta megakadályozni, de a meginduló politikai, társadalmi és gazdasági változásokat már nem lehetett gumibottal sem feltartóztatni, amit jól mutatnak az 1988-as esztendő további demonstrációi is.