1989. július 14. - Kádár János temetése

„Egy rendszert temettünk, amikor ezt a fakoporsót sírba eresztettük”

„Eltávozott körünkből Kádár János elvtárs, a párt egyik alapítója, a magyar kommunista mozgalom élenjáró vezetője, az egyesült munkáspárt főtitkárhelyettese, az MSZMP alapítója és 32 esztendőn keresztül főtitkára, majd elnöke, az ország történelmi jelentőségű államférfija. (…) A történelemtudomány képviselői fogják még sokáig boncolgatni az ő hosszú politikai pályafutásának a történéseit” – emlékezett Nyers Rezső a Központi Bizottság július 28-i ülésének megnyitó felszólalásában.

Nagy Imre újratemetése után szűk egy hónappal, július 14-én egy újabb temetés zajlott Magyarországon, amelynek ugyancsak erős szimbolikus jelentése és rendszerzárást idéző tartalma volt.

Kádár János 32 évi „országlásának” – amely az 1956-os forradalom brutális megtorlásával indult, majd egy sajátos társadalmi konszenzus megteremtésével folytatódott – az 1988. májusi pártértekezlet vetett véget; felmentették főtitkári tisztségéből és bár pártelnöki címmel ruházták fel, ennek már csak formális jelentősége volt.
Kádár meggyengült egészsége ezt követően rohamosan romlásnak indult, a magyar belpolitikai életben pedig felgyorsultak a rendszerváltás irányába haladó események. Kádár bár csak rövid ideig, de még személyesen elnökölt azon az 1989. február 20-21-i Központi Bizottsági ülésen, ahol döntés született ’56 ellenforradalmi minősítésének eltörléséről valamint a többpártrendszer bevezetéséről. Késznek mutatkozott arra is, hogy a Magyarország című lap egy hosszú interjút készítsen vele, de e beszélgetésben is érződött, szellemi állapota már nem alkalmas arra, hogy saját szerepéről konzekvensen beszámoljon. Élete utolsó nyilvános felszólalását 77 évesen, a Központi Bizottság 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A fellépésre Grósz Károly főtitkár a következő szavakkal készítette elő a KB tagjait: „Kádár elvtárs (…) itt van a székházban, és az a szándéka, hogy bejön az ülésre. Ebben nincs jogunk és módunk megakadályozni. Szeretném önöknek megmondani, hogy rossz, nagyon rossz állapotban van, emberileg is, és fizikailag is. (…) Kérem önöket tisztelettel, értsék meg a helyzetet: egy nagy személyiséggel és egy nagybeteg emberrel fognak találkozni.” Drámai hangvételű, sokszor zavaros asszociációkkal tarkított beszédében újra és újra visszatért Nagy Imréhez, az ’56-os megtorláshoz és ahhoz a kérdéshez: „Mi az én felelősségem?” „Kádár János majdnem hetven percig beszélt, teljes átéléssel, nekihevülve, látható emberi megrendüléssel. (…) Szemmel láthatóan kifáradt, majd szinte magába roskadt. A beszéd végén a Központi Bizottság hölgytagjai zokogtak.” – emlékezett vissza a beszéd hangulatára a párt helyettes szóvivője, Kimmel Emil.

A megtört Kádár személyes felszólalása megrendítő erővel hatott a párt vezető testületére. A szólásra jelentkezők visszaléptek és az ülést berekesztették. Drámai rádöbbenés volt ez annak a felelősségnek a súlyára, ami nem csak Kádárt, de a pártot is terhelte, valamint arra, hogy egy korszak a nem túl dicsőséges véghez elérkezett.

Grósz Károly Kádár felszólalását követő májusi KB ülésen a Politikai Bizottság egyetértésével kezdeményezte, hogy Kádár Jánost egészségi állapotára való tekintettel mentsék fel a pártelnöki tisztsége és a KB-tagsága alól, valamint helyezzék nyugállományba. A KB levélben köszönte meg „Kádár elvtárs” munkáját, a Minisztertanácsi Hivatal már május 11-én értesítette is a nyugdíjfolyósítás részleteiről.

Kádár János tudata ekkorra már csak ideig-óráig volt tiszta, de ezekben a rövid időszakokban is szembesült Nagy Imre rehabilitációjának ügyével, és szakadozott gondolatai főként e kérdés körül forogtak. Nagy Imre és társainak újratemetését Kádárnak még végig kellett élnie. Július 4-én állapota válságosra fordult, tudata már nem tisztult ki. Július 6-án hunyt el, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta: Nagy Imre-per vádlottjait bűncselekmény hiányában felmentik.

Kádár Jánost a „Fehér Házban” ravatalozták fel július 13-án. Az emberek hosszú sorokba rendeződve tették tiszteletüket a koporsó előtt. A búcsúzó ezrek előtt még másnap reggel hét órakor is meg kellett nyitni a pártszékház kapuját. A július 14-i temetést a televízió élőben közvetítette. „Küzdelmét a szocialista Magyarországért tovább folytatjuk” – hangzott a ravatalnál Grósz Károly visszafogott búcsúztatója, majd délután négy órakor a gyászolók a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjához vonultak, ahol már nagy számban gyűltek össze az emberek. Straub F. Brúnó az Elnöki Tanács elnökeként, Nyers Rezső az MSZMP, Kollát Pál lakatos pedig az angyalföldi kommunisták nevében beszélt.

A kegyeleti hangulat sem tudta azonban feledtetni azt a kérdést, ami Kádár Jánost is haláláig gyötörte: hatalomra jutásának körülményeit, és azoknak az embereknek a halálát, akiknek az ellenforradalmi tételre épülő kádári legitimáció miatt kellett meghalniuk. Ez a sorok között a nemzetközi sajtóvisszhangokban éppúgy érzékelhető volt, mint a gyászszertartás alatt szervezett ellenzéki megmozdulásokban. A Krassó György vezette Magyar Október Párt, a Magyar Radikális Párt, a Vox Humana Kör a Münnich Ferenc utcatáblát visszakeresztelte Nádor utcává, majd Krassó rövid beszédben emlékeztetett Münnich és Kádár megtorlásban játszott szerepére. Ezt követően a Kerepesi úti temetőbe vonultak és az 56-os parcellánál a temetési szertartással egy időben egy fejfát és két koszorút helyeztek el.

Kádár János ellentmondásos megítélése a halálakor is érvényesült. A nemzetközi politika neves személyiségei közül számosan tették tiszteletüket és ismerték el Kádár politikai életútját, ahogy még a párt reformszárnya is a legnagyobb tisztelettel emlékezett az 1980-as évek végétől egyre nagyobb tehertételt jelentő pártfőtitkárról. A Nagy Imre újratemetésen résztvevők számával vetekedő tömeg – aminek mérete a pártot éppen úgy meglepte, mint a nemzetközi tudósítókat – is érzékeltette, hogy Kádár János megítélése nem kizárólag az elutasításra épül, és van egyfajta nosztalgikus kötődés a személyéhez és a korszakhoz. Ahogy azt Barabás János a KB július 28-i ülésén Nagy Imre újratemetésére utalva megállapította: „Kádár elvtárs temetésének vonatkozásában meg kell említenem azt, hogy méltósággal és mértéktartással, szándékosan nem versenyezve került sor a búcsúztatásra és a temetésre, mégis a fogadtatásban, a részvételben valamiféle kontraszthatás kinyilvánításának a szándéka is érzékelhető volt.”