1989. március 15. - 1848

„1945–1989. ENNYI VOLT – ELÉG VOLT.”

AZ ELSŐ SZABAD MÁRCIUS 15-E

„Az idei március 15-e […] számos tanulsággal szolgált. […] Megmutatta a százezres tüntetés a néptömegek erejét és elszántságát. Figyelmeztette a hatalmat: ne kísérletezzenek a demokratikus kibontakozás feltartóztatásával. És tanulhattak belőle a független szervezetek is: megtanulhatták, hogy össze kell fogniuk, túl kell lépniük az önérdek vezette viszálykodásokon, és hogy erőt csak az emberek vágyainak megfogalmazásából, az ő támogatásukból meríthetnek, nem pedig a hatalommal való egyezkedésből.” – foglalta össze Krassó György 1989. március 15-e jelentőségét az emigrációs Irodalmi Újság hasábjain.

A ’48-as forradalom és szabadságharc a kommunista diktatúra időszakában szimbolikus erővel bírt. A szuverenitást, az elnyomás és a megszállók elleni küzdelmet idézte meg, és a hatalom által félve-félt 1956-os forradalom emlékét. Nem csoda tehát, hogy a kommunista diktatúra először 1951-ben, majd a forradalom után 1957-ben másodszor is száműzte a nemzeti ünnepek sorából. A konszolidációra törekvő Kádár-rendszer, hogy megszelídítse e veszélyes gondolatokat és emlékeket felszínre hozó évfordulót, 1967-től bevezette a „Forradalmi Ifjúsági Napok” néven (’48-at kiegészítette a Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltásával, valamint a felszabadulás napjának kikiálltott április 4-ével, mintegy prezentálva a feudalizmus láncát levetni akaró nép útját a „kommunizmus beteljesüléséig”) a párt ifjúsági szervezte, a Kommunista Ifjúsági Szövetség által koordinált ünnepsorozatot. De minden erőfeszítés ellenére március idusa megmaradt a hatalommal való szembehelyezkedés kifejeződésének. „Időről időre mindig akadtak olyanok, akik megpróbáltak méltósággal megemlékezni a nemzeti függetlenség napjáról, mit sem törődve gumibotokkal, karhatalommal. Először 1957-ben, majd 1972-ben, 1973-ban és 1983 óta minden évben… Börtön, gumibot, kettétört pályák, megfélemlítés járt az ünnep nyomában.” – tekintett vissza Rockenbauer Zoltán a kádári korszak március 15-éire 1989-ben. Majd hozzátette: „Az idén másként volt. Először. A nemzet visszakövetelte magának ünnepét.”

Ez a fordulat a 141 éves évforduló történetében nem csupán az ünnep napján vált kézzelfoghatóvá, már az előzmények is garantálták, hogy ez a március 15-e más lesz. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb jele volt, hogy 1988. december 2-án a hatalom március 15-ét „a nemzet jeles ünnepévé” és munkaszüneti nappá nyilvánította.

E „gesztus” mögött nem csupán a társadalmi nyomás kényszere, de egy igen racionális hatalmi stratégia is ott rejlett: az ünnep legálissá tétele lehetőség, hogy annak ne csak nemzeti, de állami jellege is kidomborodjon. Vagy más szavakkal: a hatalom ne csak elszenvedője, hanem kezdeményezője és résztvevője is legyen a történteknek. Ez az irányelv a Budapesti Rendőr-főkapitányság március 15-re készült intézkedési tervében is visszaköszön: „A Kormány és az MSZMP, valamint az ország egyéb progresszív erői jó alkalmat látnak abban, hogy az ünneplés az új társadalmi közmegegyezés egyik fontos tényezőjévé váljon.” A Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. március 15-e kapcsán is „rendszerváltó taktikájának” jelszavait (nemzeti összefogás – megbékélés – közmegegyezés) tekintette irányadónak. A pártállami vezetés azt remélte, ha e gondolatok köré sikerül tematizálnia az első szabad március 15-ét, akkor az MSZMP nem, mint a korábbi évfordulók szétveretésének a felelőse kerül a reflektorfénybe, hanem mint a reformfolyamatok fő kezdeményezője és a jövő zálogaként meghirdetett „közmegegyezés” nélkülözhetetlen szereplője vesz részt az eseményekben.

A párt legfőbb célkitűzésként el kívánta kerülni, hogy március 15-e kapcsán a mind markánsabb arculattal bíró ellenzéki pártok, mint önálló erő mutathassák meg magukat és a mögöttük felsorakozó társadalmi támogatást. Ezért nagy energiákkal igyekezett elérni, hogy a megemlékezések a hatalom és az ellenzék közös ünneplésének keretei között történjenek. Az ellenzék, vagy az ebben az időszakban használatos megnevezés szerint az „alternatív szervezetek” azonban tudatosan készültek az állampárt összefogást hirdető, de valójában őket megosztani és semlegesíteni akaró politikájára. Ezért már az előző év decemberében megkezdték a hatalomtól független ünneplés szervezését. Bizottságot (Március 15-e Bizottság) hoztak létre az öt legjelentősebb szervezet részvételével (Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Kisgazdapárt, MDF, SZDSZ, Fidesz), amihez pár héten belül még 26 további független csoport csatlakozott. Hetente a Kisrabló étteremben ültek össze. „A megbeszélések nem voltak híjával a vitáknak, de a kisebb zökkenők ellenére – s ezt talán a legnagyobb sikernek könyvelhetjük el – nagyszerű példája volt ez az együttműködésnek.” – fogalmazott Rockenbauer Zoltán. A 31 szervezet közösen alakította ki a felvonulás útvonalat, programját, a 12 pontos követelést, és azokat az alapelveket, amelyek az ünnep kapcsán az MSZMP-vel való tárgyalásokat meghatározták. E szerint a hatalom országos rendezvényein nem vesznek részt, vidéken azonban a helyi szervezőikre bízzák a döntést. Bár a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt vállalta a Múzeum-kerti állami ünnepségen való szereplést, a szervezőbizottság tartotta magát a külön ünnepléshez. „Nem hazudhatunk közmegegyezést. Nem ünnepelhetünk együtt annak a hatalomnak a képviselőivel, amely nemzeti forradalmaink megünneplésekor ez ideig rendre erőszakosan lépett fel.” – foglalta össze egy 1989. februári állambiztonsági jelentés az ellenzékiek álláspontját. A Március 15-i Bizottság mindemellett hangsúlyozottan a törvényes keretek és az 1989-es gyülekezési törvény szerint kívánt eljárni, ugyanakkor igyekezett a rendfenntartó szervek jelenlétét a minimálisra szorítani. A rendőrséget arra kérték, „hogy a közlekedési rend biztosításán túl rendfenntartóként ne működjön közre”, a 900-1000 fős saját rendezői gárdával maguk biztosítják a megemlékezések zavartalanságát. „Tapasztalataink szerint ugyanis” – fogalmazták meg a rendezvény bejelentésekor a BRFK-nak – „minden rendőri készenlét […] provokáló hatással van a békés tüntetőkre.”

Miután a hatalom számára világossá vált, hogy bevonási taktikája kudarcot vallott, a „külön ünneplés” igényét mint a széthúzásra, az ünnep kisajátítására való törekvést igyekezett a közvélemény előtt lejáratni. Március elején közzétették saját 16 pontjukat, ahol az olyan jelszavak, mint „Március 15-e az egész nemzeté! Nemzeti összefogás igen, széthúzás nem!” az ellenzék párttól elzárkózó magatartását támadták.

Ilyen előzmények után kezdődött meg a szabadságharc évfordulójának ünnepe. „Tizenötödikén ½ 9 és 11 óra között nagy volt a sürgés-forgás a fővárosban. Az Országgyűlés, a Minisztertanács, az MSZMP, a KISZ, a Hazafias Népfront, a Fővárosi Tanács, a fegyveres testületek, a végnapjait élő Elnöki Tanács képviselői futkostak a Hősök terére, a Kossuth térre, a Bem-szoborhoz, a Petőfi-szoborhoz, hogy elsők lehessenek a koszorúzásban. A Múzeumkertben 11-kor kezdődött a hivatalos ünnepség, vörös zászlók nélkül, Kossuth-címeres háromszínű lobogóval, […] – de a vártnál sokkal kisebb közönséggel, kb. 20000 emberrel.” – idézte meg a hivatalos ünnepségek légkörét Krassó György.

Mindeközben az emberek már gyülekeztek a Petőfi-szobornál a független ünneplésre. A déli harangszó után több tízezren együtt énekelték el a Himnuszt, majd kezdetét vette az ellenzéki szervezetek több helyszínen zajló felvonulása. Mire a tömeg Kossuth-nótákat énekelve a Szabadság térre, a TV épülete elé ért, már százezer főnyire duzzadt. Itt zajlott az események legemlékezetesebb pillanata, Cserhalmi György színművész előadásában a 12 pont felolvasása és a szabad sajtó hiányát szimbolizáló székház jelképes bevétele. Ez a székház elő tervezett szimbolikus aktus volt az, ami leginkább ürügyet adott a hatalomnak arra, hogy már a március 15-ét megelőző hetekben riogasson az események eldurvulásával, az erőszak veszélyével. Csengey Dénes erre így adott választ beszédében: „Sokan azt hitték, vagy azt akarták elhitetni, hogy ide, a Magyar Televízió székházához egy ostromló tömeg készülődik, a fenyegetés és a rombolás szellemétől vezérelve. […] Rosszul ismernek bennünket azok, akik azt hiszik, hogy dúlásban és pusztításban leljük örömünket! Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk! És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert az is a miénk.”

Az ünnepség nemcsak a 141 évvel korábbi eseményeket idézte meg, de hitet tett a hatalom legérzékenyebb pontját jelentő 1956 forradalom mellett is. Nem volt olyan helyszín, ahol valamelyik szónok ne utalt volna ’56 emlékére. És mindezzel összefüggésben nem csak a sorok között, de nyíltan kimondva megfogalmazódott a szovjet csapatok távozásának követelése. Iván, nincs honvágyad? – kérdezte egy transzparens Ruszkik haza! – volt olvasható máshol.

Az emelkedettségét mindvégig megőrző ünnepség az esti fáklyás felvonulással ért véget a Várban. A magyar szabadságért folyó harcok előtti tisztelgés jelenbe ható szimbolikus erővel bírt 1989-ben. Az eseményekből nemcsak az ellenzék politikusai merítettek erőt, akik március 22-én megalapították az ellenzéki erőket egységbe tömörítő Ellenzéki Kerekasztalt, de ez a március 15-e sokaknak adott bátorságot, és megingatta azt a bizonyosságot, hogy a kommunizmus emberöltőkre fészkelte be magát a magyar világba.