1988. május 27. - Tüntetés Budapesten a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen

A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer történetében fontos állomás volt 1956, amikor is a KGST-tagállamok határozatot hoztak a Duna komplex hasznosításáról. 1963-ban pedig a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság kormánybizottságai megállapodást kötöttek, hogy közösen beruházási programot dolgoznak ki a Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer (BNV) – hivatalosan Gabčíkovo–nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésére.

A Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának (a bősi, nagymarosi és dunakiliti vízlépcsők) komplex hasznosítására tervezett építmény megépítéséről 1977-ben Magyarország és Csehszlovákia megvalósítási szerződést kötött.

Mindkét ország gazdasági nehézségekkel küzdött, ezért nem tudták az építkezéseket elkezdeni, így 1981-ben újabb tárgyalásokra került sor, de most a beruházás csúsztatásáról. A magyar fél részéről ezeken a tárgyalásokon merült fel először a környezeti hatások tudományos igényű vizsgálatának szükségessége. (Az MSZMP KB felkérésére 1983 februárjában a Magyar Tudományos Akadémia is foglalkozott az építkezés várható következményeivel. Az MTA Elnökségi Interdiszciplináris Problémabizottsága által elkészített, „A Duna hazai fejlesztésének feltételei és hatásai” című 81 oldalas jelentésben elemezték a felmerülő társadalmi és gazdasági kérdéseket. A beruházás megvalósítása előtt szükségesnek tartottak további szakmai egyeztetéseket, illetve a nyilvánosság jobb tájékoztatását, de megfontolásra javasolták magának az építkezésnek a leállítását is.) Végül a két ország közötti tárgyalások eredményeképpen 1983 végén öt évvel kitolták az 1977-es államközi szerződésben rögzített határidőket.

Az építkezést Magyarországon állami nagyberuházásként kezdték el, a költségeket a központi költségvetésből, illetve a központi költségvetést terhelő hitelekből fizették.

Magyarországon hamar heves ellenállásba ütközött a projekt. Egyrészt a földterületeik leértékelődésétől félő dunakanyarbeli telektulajdonosok, másrészt a környezetvédők támadták az elképzelést.

Az építkezés ellen tiltakozó akciók indultak, 1984-ben megalakult a Duna Kör. 1985-ben a magyar „környezetvédő szervezetek” követelésére és gazdasági nehézségekre hivatkozva a nagymarosi építkezést átmenetileg felfüggesztették, a beruházó a Vízügyi Tudományos Kutatóintézettel elkészíttette a vízlépcsőrendszer hatástanulmányát.

A kormányzat felkérésére végül 1986-ban az Országos Vízügyi Beruházó Vállalat és a Magyar Villamos Művek Tröszt építési és kivitelezési szerződéseket kötött osztrák vállalatokkal, amelyek alapján a nagymarosi beruházást az osztrákok finanszírozzák, az ellenérték törlesztése pedig az üzembe helyezés után 20 év alatt „természetben” történik a nagymarosi erőműben termelt villanyáram exportálásával.

Eddigre a Bős–Nagymaros-ügy a rendszerváltás egyik szimbólumává vált, 1988-ra egyre többször tiltakoztak és tüntettek a vízerőmű megvalósítása ellen és a korabeli sajtó szóhasználatával élve a „felvonulók” száma is egyre jelentősebb volt.

1988. május 27-én több ezren vettek részt a budapesti Vörösmarty tértől az osztrák nagykövetség elé vonuló tüntetésen. A demonstrálók felolvastak egy, az osztrák részvétel ellen tiltakozó petíciót, amelyet azután négy delegált – Vargha János, Zétényi Zsolt, Tóth Tamás és Szekeres László –, átadott a követség titkárának, aki osztrák újságírók társaságában fogadta a küldöttséget. A demonstrálók eközben aláírásgyűjtést kezdeményeztek egy felállítandó nemzetközi természetvédelmi park létrehozásáért, majd a Himnusz eléneklését követően – a szervezők kérésére – a tüntetés feloszlott. Jóllehet, a másnapi újságok csak felvonulásról, s nem tüntetésről cikkeztek, azonban így is közismertté vált, hogy többen fel merték emelni szavukat a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen.