1989. január 17. - Raoul Wallenberg megemlékezés

1989. január 17-én, kedden csendes megemlékezést tartottak a 44 évvel ezelőtt eltűnt svéd diplomatáról, Raul Wallenberről, budapesti emléktáblájánál, a Pozsonyi út és a Raul Wallenberg utca sarkán. Több százan emlékeztek meg gyertyákat gyújtva az 1944-ben ezreket megmentő svéd követségi titkárról. A Raul Wallenberg Egyesület által szervezett eseményen megjelent Tom Lantos, az amerikai képviselőház küldöttségének vezetője. Elmondta, hogy ő maga és felesége szintén a svéd diplomatának köszönheti életét, s hogy javaslatára az amerikai kongresszus törvénybe iktatta Wallenberg érdemeit – olvasható az MTI közleményében.

Hiába a magas szintű amerikai képviselet, ez az esemény nem az állami ünnepségek, hanem az ellenzéki, vagy ahogy akkor nevezték, az alternatív szervezetek rendezvényeinek sorába tartozik. A hivatalos Magyarország nem is képviseltette magát, ahogy a sajtóorgánumok is - ha egyáltalán - csak pár eldugott sorban vagy odavetett mondatban emlékeztek meg a történtekről. A kommunista emlékezetpolitika számára ugyanis Wallenberg személye, annak számos vonatkozásával együtt a történelemkönyvek kitörlendő fejezete volt.

„Pali, épp most döntik a szobrodat!”– riasztotta telefonon Hatvany Lajos Pátzay Pál szobrászművészt 1949. április 10-én hajnalban. Hatvany a Szent István park-i lakása ablakából nézte végig, hogy az aznapra tervezett felavatás előtt hogyan bontják le őrült gyorsasággal a Wallenberg-emlékművet.

A megmentetteket tömörítő Wallenberg-bizottság már 1945. november 11-én határozott a szobor felállításáról, mondván „örök hálával tartoznak” a háború végén eltűnt svéd diplomata „bátor és nemes tetteiért.” 1946-ban még sikerült róla egy utcát elnevezni és egy emléktáblát elhelyezni, de szobrot már nem. A közadakozásból készült emlékmű betiltását nyíltan nem vállalta a hatalom, a hivatalos hírek a műszaki munkálatok elhúzódásáról szóltak, a suttogó propaganda pedig „nyilas provokátorok” rongálásával magyarázta az avatás elmaradását. A bizottság igyekezett minden követ megmozgatni, de hamar kiderült, ezt az ügyet nem szabad firtatni: „ami történt, az a szovjetek nyomatékos kívánságára történt.”

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, és az itt zajló nemzetközi zsidómentés fő koordinátorává vált. 10 ezernél is több mentességet jelentő útlevelet adott ki, személyesen mentett ki embereket a halálmenetekből, gettókból, munkaszolgálatos századokból. Közvetlenül 18-20 ezer zsidó ember köszönhette neki az életét. 1945. január 17-én azonban a 31 éves Wallenberget a szovjetek titkosszolgálat emberei őrizetbe vették, és a Szovjetunióba hurcolták, további sorsáról hosszú évtizedekig semmit nem lehetett tudni. Ő tehát a kommunista diktatúrában nem hős volt, hanem tabu, és egy olyan szenvedéstörténet szimbóluma, amely nem ért véget a második világháborúval.

A szobor „ledöntésével” nem csak az ö személyét tabusították. A közelmúltról ideológiától mentesen beszélni már nem lehetett. A magyarországi zsidóság tragédiája a nagyon visszafogottan tárgyalható témák körébe került. A második világháború, a holokauszt, a zsidómentés, az ellenállás mind olyan történések, amelyek megkerülhetetlenül felvetették a legkényesebb kérdést: a szovjet valóságot, és ez – ha nem a teljes megfélemlítés légkörében esett róla szó – nem csak a „felszabadító” Vörös Hadsereg dicsőségéről szólt, de a Molotov-Ribbentrop paktumról és a Hitlerrel való együttműködésről, a „rothadó” kapitalista világgal való szövetségről, Katynról, erőszakolásokról, malenkij robotról, szibériai fogságról, megszállásról és diktatúráról. Wallenberg személye nem csupán a szovjet elhurcoltatás miatt jelentett kínos kérdést, sorsa számtalan tiltott kategóriába sorolt történelmi eseményt vetett fel.

A Wallenberg sorsa utáni kutatás a hidegháború nemzetközi összecsapásainak is a részévé vált. Az amerikai és a svéd kormány számtalanszor kért hivatalos felvilágosítást a szovjet hatóságoktól a svéd diplomata sorsát illetően. A Wallenberg-ügyet a nyugati médiumok napirenden tartották, a közélet több ismert személyiségeinek részvételével külön Wallenberg-Bizottság is alakult. Személyének szimbolikus jelentőségét jól érzékelteti, hogy az amerikai kongresszus 1980-ban tiszteletbeli amerikai állampolgársággal tüntette ki, ez a megtiszteltetés addig csak Winston Churchillt érte. 1985-ben New York város polgármesterének, Ed Koch-nak a kezdeményezésére egy levelezőlap-kampány indult, melynek során a Szovjetunió ENSZ-delegációját egymondatos üzenetekkel halmozták el: Where is Raul Wallenberg?

De mit jelentett a szovjetek számára Wallenberg, miért kellett egy zsidómentő svéd diplomatát elhurcolniuk? A szovjetek meggyőződése szerint ő nem egyszerűen egy diplomata volt, hanem egy „különlegesen jól képzett, rendkívüli feladatokkal megbízott, nagy kaliberű ügynök”, aki nem utolsó sorban a katyn-i vérengzés dokumentációját is magával hozta Budapestre. Személyén keresztül az angolszász kelet-közép európai kémhálózatot is fel kívánták térképezni. A kihallgatási jegyzőkönyvei az 1952-től formálódó anticionista per koncepciójának fontos pillérét jelentették. Ha 1953-ban Sztálin halála nem tett volna pontot az ügyre, az akkor már halott Wallenberg nagy valószínűséggel, mint a per kulcsfigurája a zsidók életével kufárkodó sötét figura szerepében lépett volna a közvélemény elé. A per elmaradt, és innentől Wallenberg a szovjetek számára elsősorban azt a kellemetlen személyt jelentette, akinek az 1947-es haláláról nyugat egyre erőteljesebb követelése ellenére sem kívántak számot adni. A hivatalos válaszuk: „Wallenberget egyetlen börtönben sem találják, nyoma veszett és az utána történő kutatás mindezidáig nem vezetett eredményre.” Vagy ahogy Olhovszkij ezredes, a magyar államvédelmi szervek szovjet tanácsadója cinikusan megjegyezte: „Azért Wallenbergért mégsem áshatjuk fel az egész Szovjetuniót.”

Wallenberg a jó nyugati kapcsolatokra törekvő kádári diplomáciának is okozott némi kellemetlenséget. A nyugati küldöttségek számos alkalommal kívántak Wallenberg emléktáblája előtt tisztelegni, ahol a magyar oldal – megsértve a protokolláris szabályokat és kockáztatva a küldöttségek jóindulatát – kerülte a hivatalos részvételt.

Nicolas Salgo, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete (1983 - 1986) Varga Imre szobrászmestert megbízta, készítsen egy Wallenberg-szobrot, amit 1985-ben a nagykövetség kertjében felállítottak. Kádár János 1986-ban meghívást kapott Svédországba. A svéd nagykövet bizalmasan közölte vele, a sajtó bizonyosan firtatni fogja, hogy van-e emlékműve Wallenbergnek Magyarországon? Nem a véletlen összjátéka, hogy az éppen távozó Nicolas Salgo nem sokkal ezután felajánlotta köztéri elhelyezésre a követség szobrát. Kádár - azzal a megjegyzéssel, hogy a szovjet elvtársak előtt megint magyarázkodnia kell majd - az ajánlatot elfogadta.

Így került sor 1987. május 15-én a Szilágyi Erzsébet fasori Wallenberg emlékmű felavatására. Az avatást igyekeztek olyan visszafogottan rendezni, amennyire csak lehetett. Az újságok arról hivatalosan nem adhattak hírt, egyedül a Népszabadság számolhatott be rövid, eldugott 10 sorban az eseményről. A szoboravatás hírét azonban az ellenzéki körök röplapokon terjesztették, és az elhallgatott eseményen – az állambiztonság jelentése szerint – így is összegyűlt 1200 fő. Az Inconnu csoport vezetője, Molnár Tamás a hivatalos ceremónia lezárulása után váratlanul a tribün mikrofonjához lépett és egy 3 oldalas felhívást olvasott fel, majd 50 fiatal társával a demokratikus ellenzék nevében megkoszorúzták a szobrot. Mikor Molnár beszélni kezdett, az áramot kikapcsolták, de a rendőri szervek tovább nem mentek, miután a helyszínen számos nyugati újságíró is jelen volt, kerülték az atrocitást.

Wallenberg sorsának tisztázása és az emléke előtti méltó főhajtás évtizedek óta a magyar ellenzés egyik fontos ügye volt, az 1988. december 17-én társadalmi kezdeményezésre született Raul Wallenberg Egyesület ezt a hagyományt karolta fel. Az ELTE jogi karán tartott alakuló ülésen többek között D. Koren Emil, evangélikus esperes, Eörsi István, Konrád György és Mészöly Miklós is felszólalt, és hangsúlyozták: az Egyesület Wallenberg ügye mellett a „méltóságukban, kultúrájukban, vagy éppen létükben fenyegetett népcsoportokat” is képviselni kívánja. A kitűzött célok jegyében 1989. január 16-án, a Wallenberg megemlékezés előestéjén A diszkrimináció természete címen vitaestet rendeztek Csurka István, Hernádi Gyula és Konrád György részvételével. Másnap az előtt az emléktábla előtt tisztelegtek, amely 1946 nyarától évtizedekig az egyetlen nyoma volt a svéd követségi titkár embermentő tevékenységének. Az esemény már legálisan került megrendezésre, hiszen a Budapesti Rendőr-főkapitányság azt engedélyezte. A forgalmat azonban nem biztosították, az ünneplőket az arra járó autósok, gyalogosok kerülgették, a hangosítás, a világítás mind „házilagos” megoldással történt, míg a megjelentek diplomáciai jelentősége egy rangos hivatalos ünnepség protokoll-listájával ért fel.

Részletesen lásd: Murányi Gábor: Wallenberg-emlékművek Budapesten. In Ember Mária: Wallenberg Budapesten. Budapest, Városháza Kiadó, 2000. 185-194.