1988. október 30. - Fáklyás tüntetés a Bős-Nagymarosi erőmű ellen

A bős-nagymarosi vízlépcső elleni társadalmi megmozdulások és tüntetések sora nem ért véget a szeptember 12-i budapesti és a szeptember 17-i nagymarosi demonstrációkkal. A kérdés fontosságát csak fokozta az a tény, hogy az akkori Országgyűlés – megbízatásának 1985-ös kezdete óta első alkalommal – épp ezekben az őszi napokban tűzte napirendjére a közvéleményt egyre nagyobb mértékben foglalkoztató problémakör megvitatását: erre a fontos eseményre két egymást követő napon, október 6-án és 7-én került sor. A Ház plénuma előtt a kormányzat nevében Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter szólalt fel, aki javasolta a beruházás folytatását és az erről szóló országgyűlési határozat elfogadását. Külön érdekesség, hogy a szakminiszter – mintegy reagálva az utcai demonstrációk általános hangulatára és jeszavaira, nyilván azok megnyerését is célozva – „vízlépcsőt és demokráciát” felkiáltással tett hitet az erőműépítés befejezése mellett. Másnap heves viták után – ez már önmagában új jelenség volt a szocialista rendszer parlamentjében – a Ház végül elfogadta a kormány beszámolóját a vízlépcsőrendszer építéséről azzal a kitétellel, hogy a megvalósítás során a környezetet károsító szennyvíz tisztításáról kiemelten kell gondoskodni (a környezetvédelmi szempontokról külön nyolc pontos határozatot szavaztak meg).

A bős-nagymarosi erőmű kérdése azonban erre az időre már bőven túlnőtt egy „csupán” vízügyi jelentőségű probléma keretein és mintegy a rendszerváltó folyamatok szimbolikus erejű politikai katalizátorává „izmosodott”. Tisztában voltak ezzel a különböző „alternatív” (értsd: ellenzéki) és környezetvédő szervezetek is, akik nem elégedtek meg ebben az ügyben az egypárti parlament „fejbólogató” döntésével, sőt igazából kétségbe vonták annak társadalmi legitimitását. Ők ennél lényegesen többet akartak. Az egész társadalom megszólaltatását, népszavazás kiírását követelték Bős-Nagymarosról! Ez a gondolat már csak azért is hatalmas újdonság volt a magyar történelemben, mert korábban Magyarországon még soha nem tartottak országos népszavazást semmilyen kérdésben sem (az 1921-es soproni népszavazás „csupán” helyi jellegű volt, akkor nem szavazott az egész ország).

A referendum előkészítése ügyében már szeptemberben megkezdődött az egyre jobban erősödő ellenzék előkészítő munkája, amikor közös levelet fogalmaztak meg az akkori idők igazi politikai döntéshozó szerve, az MSZMP Központi Bizottsága tagjainak (ez még azt figyelembe véve is komoly lépés volt, hogy a népszavazásra végül nem került sor). Ezzel párhuzamosan zajlottak a különböző vitafórumok és sajtótájékoztatók a bősi problémakör égisze alatt. Megindult egy ún. „világtüntetés” szervezése is, amelynek célja az volt, hogy a jelentősebb – főként nyugat-európai és tengerentúli – magyar külképviseletek épületei előtt egyszerre és egy időben kezdődjön demonstráció a vízerőmű építése – és azon keresztül a kommunista rendszer – ellen. Folytatódtak az utcai történések Budapesten is: október 3-án békés tiltakozás zajlott le a Duna két partján, ahol az emberek egymás kezét fogva (mintegy „élőláncot” alkotva) vonultak a Roosevelt tértől az Erzsébet hídon át a Lánchídig, kifejezve ellenállásukat a beruházás folytatásával szemben (mindezt még az Országgyűlés fent említett ülésnapjai előtt tették, amivel nyilván nyomást akartak gyakorolni a parlamenti képviselőkre is).

Ezt követően elkezdődtek egy újabb és nagyobb szabású tüntetés előkészületei, ami azonban nagyon érdekes módon – és mintegy a későbbi évek fejleményeit előrevetítve – már megosztotta az ellenzéki szervezetek vezetőit. Míg a Szabad Kezdeményezések Hálózata (a majdani SZDSZ), a Fidesz és a környezetvédő csoportok (Duna Kör, stb.) az újabb demonstráció mellett álltak ki és szorgalmazták annak összehangolt megvalósítását, addig a Magyar Demokrata Fórum ideiglenes elnöksége csak átmeneti bizonytalankodást követően támogatta azt.

Az eseményre végül 1988. október 30-án került sor, mégpedig két – egymástól időben elváló – részletben. Az első rész a Budapesti Műszaki Egyetem előtti téren zajlott le. Délután 14 órára mintegy 6-800 fős tömeg gyülekezett a kampusz főbejárata előtt, ahol a rendezvény megnyitóját a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság (BZsBT) képviselője tartotta. Ezt követően a szervezők nevében még tíz beszéd hangzott el, amelyek mind az építkezés leállítása és a népszavazás kiírása mellett törtek lándzsát. A szónokok közül többen – így Vigh Károly, Kodolányi Gyula és Mécs Imre – az Országgyűlés feloszlatását, az Elnöki Tanács lemondását és többpárti, demokratikus választásokat, végső soron új alkotmányos rendszer alapjainak larakását is követelték. Vitay András színművész Lovas József gúnyiratát olvasta fel, melyben a szerző igyekezett nevetségessé tenni nemcsak a vízlépcső gondolatát, de vele együtt az egész „elvtársi” politikai rendszert is. Jelentős beszédet mondott még ezen a helyszínen a Duna Kör egyik alapító tagja, Sólyom László jogtudós, a rendszerváltást követő idők jelentős közszereplője is. A beszédek elhangzása közben folyamatosan zajlott a résztvevők körében a különféle petíciók aláírása és a röplapok osztogatása. ).

A nap második „felvonása” az esti órákban kezdődött, már sötétedés után. A kezdésre (este fél hét körülre) kb. 1000-1500 (más források szerint 4000) főnyi tömeg érkezett a Margitszigetre, ami a későbbiek során többszörösére nőtt. Veres László, a BZsBT tagja nyitotta meg a rendezvényt, aminek során elhangzott néhány lelkesítő hatású vers és beszéd. Az emberek kezében fáklya fénye jelezte, hogy a résztvevők valami fontosra akarják felhívni a figyelmet akciójukkal. A jelenlévők ¾ 7 környékén indultak el a Margit-hídon át, hogy a Magyar Tudományos Akadémia képviselőinek átadhassák petíciójukat, hogy a Magyar Tudományos Akadémia képviselőinek átadhassák petíciójukat, amiben kifejezték köszönetüket az MTA-nak a bősi beruházást kárhoztató hivatalos állásfoglalásáért. A tömeg nem tudott az eredetileg tervezett legrövidebb útvonalon haladni, mert vonulásának útját a rendőrségi kordon és a készenlétbe helyezett vízágyúk „kényszerpályára” terelték. Így csak komoly kerülővel – a budai oldalon haladva és a Lánchídon keresztül – érték el első céljukat, az MTA székházát. A petíció átadását követően a kitartó mag a Petőfi-szoborhoz indult tovább, ahol elénekelték a Himnuszt, a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd – a tüntetés zárásaként – a szobor talpazatánál gyertyákat helyeztek el. Az eseményeket egy, a szervezők által megtartott nemzetközi sajtótájékoztató zárta le a Pivax Kávéházban.

Aznap nem csupán a fővárosban, de több vidéki helyszínen is hasonló jellegű demonstrációk zajlottak le (még ha kisebb létszámmal is): így Pécsett, Szegeden, valamint Debrecenben is tartottak környezetvédő – rendszerellenes – megmozdulásokat. Rendőri intézkedésre az események egyik helyszínén sem került sor.

A történeti hűség kedvéért ugyanakkor fontos kiemelni még azt is, hogy a bős-nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatba hozható nyilvános ellenzéki események és fellépések sora a későbbiek során, így 1989-ben is folytatódott tovább, tekintve, hogy ez a problémakör – miként azt a fentiek is tanúsíthatják – 1988-ban még egyáltalán nem jutott nyugvópontra.