1989. augusztus 26. - Prága

1989. augusztus 22-29. Tüntetés a budapesti csehszlovák nagykövetség épülete előtt

A magyar társadalomban zajló jelenségekkel párhuzamosan a nyolcvanas évek második felében Csehszlovákiában is új erőre kaptak az ellenzéki mozgalmak. Ez a folyamat az 1968-as katonai megszállást követően berendezkedő „normalizációs” kurzus válságának elmélyülésével egyidőben jelentkezett (az alapjaiban neosztálinista hatalmi rendszer legfőbb vezetője és megtestesítője Gustáv Husák pártfőtitkár-államfő volt). A külföldi csehszlovák emigráció (köztük az 1968-asok), valamint az akkor már évtizedes múltra visszatekintő és a nyugati világban nagy tekintéllyel bíró Charta ’77 képviselői mellett megjelentek a környezetvédő zöld mozgalmak, valamint a vallásszabadságért mint alapvető emberi jogért szót emelő kezdeményezések.

Az előbbi közé tartozó csoportokat az egyre nagyobb társadalmi problémává váló környezetszennyezés késztette fellépésre (a Fennhangon Pozsonyban című kiadványuknak olyan hatása volt – főként Szlovákiában – mint a Charta ’77 mozgalomnak a cseh országrészekben), míg az utóbbiak számára egy 1985. július 7-én történt esemény jelentette a katalizátort. A Szent Metód halálának 1100. évfordulóján tartott ünnepségeken a hívek kifütyülték a kommunista szónokot a morvaországi Velehradban. Ezt követte a korábban hasonló okokból már börtönbüntetéssel sújtott katolikus cseh ellenzéki aktivista, Augustin Navrátil lutopecny-i parasztgazda bátor akciója, aki 1987 decemberében – élve a valójában csak papíron létező alkotmányos jogaival – petíciós kezdeményezést hirdetett meg az egyház államtól való függetlensége, a szabad katolikus sajtó és az üres püspöki székek betöltése érdekében. František Tomášek prágai érsek felkarolta az ügyet és az ő támogató állásfoglalásának is köszönhetően ezt a petíciót néhány hónap alatt – a lejárató állami sajtókampány ellenére – közel hatszázezren írták alá szerte az országban. Ezzel összefüggésben 1988. március 25-én (Nagypénteken) nagyszabású tüntetésre került sor Pozsonyban (ez volt a híres gyertyás tüntetés), amit annak békés jellege ellenére az állambiztonsági és rendőri erők brutálisan szétvertek, vízágyúval oszlatva a vallásszabadságért, a katolikus egyházért és a szabad gyülekezés jogáért kiálló tömeget. Hasonlóan lépett fel a hatalom 1988. augusztus 21-én is, amikor a Varsói Szerződés katonai intervenciójának huszadik évfordulóján utcára vonuló emberek ellen alkalmazta a leplezetlen fizikai erőszakot Prágában. Karhatalmi eszközökkel oszlatta fel a rendőrség azt az ellenzéki demonstrációt is, ami az állami hivatalos ünnepen, 1988. október 28-án zajlott le a szövetségi állam fővárosában.

Ezt követően az események egyre gyorsabb iramot vettek Csehszlovákiában (a rendszerváltást a szomszédos Lengyelországban és Magyarországon előkészítő fejleményekkel párhuzamosan).

1989 januárjában egy egész héten át rendszerellenes tüntetéstől volt hangos a prágai Vencel tér. A tömegek a szovjet megszállás ellen húsz évvel korábban ugyanott önégetéssel tiltakozó két egykori diákra, Jan Palachra és Jan Zajíčra emlékezve fejezték ki heves ellenérzéseiket a regnáló hatalommal szemben. Az akkor már Miloš Jakeš főtitkár vezette Csehszlovák Kommunista Párt reakciója a szokásos reflexeket idézte (mást aligha lehetett várni a husáki „normalizáció” egyik frontemberének számító Jakeštől): a rendőrség ismét vízágyúkat bevetve számolta fel a demonstrációt, sokakat őrizetbe is vettek. A letartóztatottak között volt a Charta ’77 legismertebb szóvivője, Václav Havel drámaíró is, akinek – és ugyancsak börtönbe vetett társainak – szabadon bocsátását az ezt követő időszakban a csehszlovák kulturális és tudományos élet számos tagja követelte a kormányzattól. Havelék szabadulása – a nemzetközi nyomásnak is köszönhetően – májusban meg is történt, amit nem sokkal később a Charta ’77 mozgalom újabb fellépése követett. A szamizdat formájában 1989. június végén megjelentetett és terjesztett Néhány mondat című felhívás kijelentette: „elérkezett az idő a valódi és mélyreható rendszerváltáshoz”, aminek első lépése csakis a társadalmi légkör megváltozása, a lelkiismeret szabadsága, a bizalom, a türelem és a pluralizmus megteremtése lehet, együtt a valódi gyülekezési, egyesülési és sajtószabadság biztosításával.

Hiába hirdette meg tehát a prágai központi hatalom 1989 januárjában a maga sajátos csehszlovák utas peresztrojkáját (csehül: přestavba) – ami amúgy is inkább csak felemás értékű gazdasági reformokat jelentett – a társadalom igazi támogatását ehhez már látszólag sem tudta megszerezni. A kényszerű alkalmazkodás és egzisztenciális túlélés reményében évtizedek óta magukra erőltetett maszkot az emberek – különösen is a fiatalabb generáció – végre le merték vetni magukról és kiálltak a jogaikért, a valódi demokráciáért, egy reményteljesebb jövőért, amihez óriási pszichológiai támogatást jelentett számukra a Közép-Kelet-Európában (így a Szovjetunióban is) éppen akkoriban zajló történelmi jelentőségű változás.

Ennek a közép-kelet-európai folyamatnak volt a kísérőjelensége az a tüntetéssorozat is, ami Budapesten 1989 januárja és 1989 augusztusa között történt több szakaszban. A Fiatal Demokraták Szövetsége szervezésében előbb január 22-én, majd március 2-án zajlott le egy-egy nyilvános rendszerellenes demonstráció a magyar fővárosban a Prágában letartóztatottak szabadon bocsátása érdekében. Mindez azonban csak előkészülete volt annak, ami augusztus 21-ével vette kezdetét mindkét érintett fővárosban. A Fidesz vezetői és aktivistái közül sokan Prágába utaztak, hogy ott bekapcsolódjanak a magyar részvétellel 1968-ban lezajlott katonai megszállás huszonegyedik évfordulóján megtartott utcai tüntetés eseményeibe. Kíséretükben volt a Magyar Televízió több munkatársa, akik a közvélemény tájékoztatása céljából utaztak ki északi szomszédunk fővárosába. A csehszlovák hatalom tüntetőkkel szembeni várható erőszakos fellépése nyomán sokak (köztük csehszlovák, lengyel és magyar állampolgárok, utóbbiak közül összesen kilenc személy) őrizetbe vétele, letartóztatása lett mindennek a következménye. Kettejük, Deutsch Tamás és Kerényi György ellen bírósági büntetőper is indult. Kint lefogott társaik iránti szolidaritásból a Fidesz egyes tagjai és szimpatizánsai augusztus 22-én éhségsztrájkba és tüntetésbe kezdtek a budapesti csehszlovák nagykövetség épülete előtt, aminek csak a letartóztatottak szerencsés kimenetelű hazatérése vetett véget egy héttel később.

A magyar és a csehszlovák államhatalom, mindkét ország belügyi szervei, valamint a sajtó végig kiemelt figyelmet fordított a csehszlovák események kapcsán megnyilvánuló magyar ellenzéki szerepvállalásra. A hazai hivatalos szervek, így főként a magyar külügyi vezetés és a prágai magyar diplomáciai képviselet eközben hatékony és gyors segítséget nyújtott a kint bajba került honfitársainknak. Ennek lényeges előzménye és politikai előfeltétele volt ugyanakkor, hogy az MSZMP Politikai Intéző Bizottsága 1989. augusztus 15-én tartott ülésén lényegében elhatárolódott a Kádár-korszak egyik legfontosabb katonapolitikai döntésétől, az 1968-as invázióban vállalt magyar katonai részvételtől.

A magyar belpolitikai következmények szempontjából elmondható, hogy az itt bemutatott tüntetéseknek és azok kísérő eseményeinek vitathatatlanul jelentős szerepe volt abban, hogy a Fidesz Magyarországon országos szinten ismertté vált és egy évvel később – az első szabad választásokat követően – immár parlamenti pártként alakítója lehetett a rendszerváltást követő magyar történelemnek. Addigra már Csehszlovákiában is bekövetkezett a kommunista rezsim bukása az 1989 novemberében és decemberében viharos gyorsasággal lezajlott ún. „bársonyos forradalomnak” köszönhetően.