1989. június 29. - Péter-Pál-napi aratási demonstráció

„Urános és szenes, az utcára mehetsz?”
Gazdasági és szociális demonstrációk

1. Az átlagemberek számára a magyar rendszerváltás történetének legszélesebb körben osztott közös tapasztalatát a gazdasági átalakulás és az ennek nyomán járó jelenségek képezték. Az állami tulajdon felbomlása, a vállalkozások és a magántulajdon tömegessé válása, a hosszú távú munkanélküliség megjelenése, a többszöri és tartós áremelkedés, a fizetések értékének csökkenése, a szociális ellátórendszer meggyengülése maradandó hatást gyakorolt a közgondolkodásra. Ennek következményei azonban nem csapódtak le azonnal, mivel a politikai átalakuláshoz kapcsolt jóléti ígéretek relatíve sokáig éreztették hatásukat. Éppen ezért 1989-ben meglepően kevés, kifejezetten gazdasági és/vagy szociális kérdések miatti tüntetésre, sztrájkra került sor, annak ellenére, hogy az évek óta érezhető krízis határozottan felgyorsult.

A hazai gazdaság korszerűtlen, számos tekintetben az 1950-es évek elhibázott döntéseit őrző szerkezete már majdnem válságba került az 1980-as évtized elején. Ekkor végül nem szerkezet-átalakító reformokkal, hanem külföldi kölcsönök segítségével sikerült átmenetileg elkerülni az államcsődöt. Ám 1987-re minden korábbit meghaladó mértékben, nettó három milliárd dollárral nőtt az adósságállomány, amelyet csupán újabb hitelek felvételével sikerült kezelni, ezzel viszont veszélyes spirál felé közeledett az ország. 1988-ban egyre határozottabban a kimerülés jelei mutatkoztak: a bruttó hazai termelés (GDP) és a nemzeti jövedelem csak 0,5 %-kal nőtt, az ipari termelés hivatalosan is stagnált, a reáljövedelem 2, míg a fogyasztás 4,5 %-kal esett vissza. Ehhez a munkások és alkalmazottak körében 7, míg a mezőgazdasági szektorban 4%-os reálbér csökkenés társult. A másik oldalon viszont az év folyamán közel 16%-kal emelkedtek a fogyasztói árak.

Magyarország számára kedvezőtlenül változott meg a nemzetközi környezet is: a szovjet piac egyre kevésbé tudott és akart fizetni a sokszor gyenge minőségű, olcsó magyar tömegtermékekért, a KGST-hez tartozó közép- és kelet-európai országok ugyancsak gyengélkedtek, Nyugat-Európában pedig nem tudtunk versenyképes exportcikkekkel megjelenni, leszámítva bizonyos mezőgazdasági termékeket. Szimbolikus lépésnek számított, hogy 1989. január 1-jén hivatalosan is bevezették a munkanélküli segélyt, amelyet rögtön 15 ezer embernek folyósítottak, bár 40–50 ezer főre becsülték az állásnélküliek számát. Ezzel a gyakorlatban is feladták a teljes foglalkoztatottság elvét, melyet korábban is csupán az ún. „kapun belüli” munkanélküliséggel, vagy adminisztratív trükközéssel lehetett leplezni.

Természetesen az MSZMP és a kormányzat csökkenő politikai legitimációja bénította a gazdasági döntéshozatalt is. A társadalmi konfliktusokat tompító, elfojtó, a kádári hatalompolitika egyik alapvetését jelentő reflexek még inkább felerősödtek, ez mutatkozott meg az év első gazdasági jellegű demonstrációjában. Fontos megjegyezni, hogy január 9-én átlagosan 20–22%-os áremelésekre került sor, de bizonyos termékek, így a gyógyszerek esetén ez elérhette a 80%-ot is.

Összeállításunkban olyan egyedi ügyeket mutatunk be, amelyekből végül nem nőtt ki nagyobb méretű tiltakozás, de jelezték a társadalmon belül jelen lévő és a létbizonytalanság érzésével egyre fokozódó feszültségeket. Alapvetően három nagyobb problémagóc foglalkoztatta az embereket: az ország növekvő eladósodása, a folyamatosan emelkedő árak és mindezek nyomán sztrájkok szervezése.

A komoly érdekérvényesítő képességgel bíró mentős- és vasutas társadalom mozgolódásáról három forrás is árulkodik. Két fontos üzemben, a gödi villamosipari gyárban és a Magyar Optikai Művekben szintén a munkabeszüntetés gondolatával foglalkoztak. Az előbbi helyen a Szabad Demokraták Szövetségének későbbi országgyűlési képviselője, Vass István esztergályos állt az események élére. A MOM története viszont jól példázza, hogy a hadiipar leépülése milyen súlyos következményekkel járt a honi gazdaságban, számos üzem zárt be a rendszerváltás folyamán, amely közvetve vagy direkten a Varsói Szerződés hadseregeinek szállított. A szélesedő nyilvánosságban egyre több hír szólt Magyarország eladósodásáról, ezek a félelmek tükröződnek két forrásban is. Szimbolikus az egymilliárd forintos bankjegy megjelenése, amely a kezelhetetlenné váló pénzromlás miatti aggodalom nyilvánvaló jele volt. Míg a sztrájkjog és a külső eladósodás részben absztrakt, a mindennapokban nem mutatkozó jelenség volt, addig az áremelkedések hatását mindenki érezte. Erről tanúskodik egy Mécs Imréhez írt magányos éhségsztrájkoló levele, illetve Nyíregyházán az ellenzéki pártok által szervezett közös tiltakozás

2. Az agrárium sokáig a Kádár-korszak gazdasági sikerágazatát jelentette. Az 1945 és 1961 közötti időszak súlyos megrázkódtatást hozott a magyar parasztság számára. A háromszori, erőszakos kollektivizálási hullám (1949–1953, 1955–1956, 1959–1961), a kötelező terménybeszolgáltatás és vetéstervek, a mesterségesen alacsonyan tartott felvásárlási árak, a mezőgazdaságnak juttatott beruházási források visszafogása súlyos válsághelyzetet teremtettek. Az 1960-as, 70-es évek megváltozott agrárpolitikájának következtében, nem utolsósorban az ún. agrárlobbi megszerveződésének köszönhetően alapvetően megváltozott a termelőszövetkezetekből, állami gazdaságokból, egyszerűbb szövetkezetekből és háztáji földekből álló agrárszektor helyzete. Nem csupán a beruházási források bővültek és szűkült az agrárolló, hanem az agrárértelmiség is érvényre juttathatta szaktudását. 1967-ben megalakult a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa, amely a leghatékonyabb érdekvédelmi szervnek bizonyult a rendszer keretein belül. Fontos megjegyezni, hogy 1956 és 1989 között mindig volt olyan PB-tag az MSZMP vezetésében, aki kiemelten képviselte a mezőgazdaság érdekeit (1956 és 1975 között Fehér Lajos, 1975 és 1987 között Losonczi Pál, 1985 és 1989 között pedig a TOT elnöke, Szabó István). Még egy fontos tényezőre kell felhívnunk a figyelmet: a KGST, s ezen belül a szovjet piac fontosságára, amely nagyon nagy mértékben vásárolt fel nem dolgozott, s adott esetben gyengébb minőségű mezőgazdasági termékeket (gyümölcsöket, bort). Az általunk közölt két agrárjellegű demonstráció a mezőgazdaság kedvező termelési és értékesítési rendszerének a kezdődő felbomlását, átalakulását tükrözte, melynek révén az ágazat résztvevői veszélyben érezték meglévő pozícióikat.

A Kiskőrösön tartott, a bortermelők által kezdeményezett tiltakozás az egyik legkényesebb, más nézőpontból legvédettebb ágazat problémáit hozta napvilágra. Bács-Kiskun megyében számos helyen csupán alacsonyabb szintű, ún. szakszövetkezeteket, mezőgazdasági társulásokat hoztak létre, amelyek kevesebb megkötöttséggel jártak, mint a szovjet mintát követő kolhoz forma az 1960-as évek elején. A szőlő- és gyümölcstermelők kedvezőbb pozíciója később sem változott, sőt az idegenforgalom növekedése, valamint a szovjet piac igényei papíron ugyan szigorú, de szankciók nélküli szabályozást kényszerítettek ki. A Kiskőrös, Kecel és Soltvadkert települések által határolt, számos tanyával tarkított ún. Arany Háromszög a nyolcvanas évek második felében is egyik helyszíne volt a minőség helyett inkább az olcsó tömegtermelés irányába elmozduló gazdasági tevékenységnek. Természetesen a nyugati borok megjelenése, a szigorúbb minőségi követelmények érvényesítése, a szovjet piac kezdődő összeroppanása (nem utolsó sorban a Mihail Gorbacsov által bevezetett alkoholtilalom miatt) alapjaiban érintette a kiskőrösi gazdákat is. Ezért vállalkozhattak a demonstrációra. A tüntetésre 1988. június 8-án került sor a borfelvásárlással foglalkozó állami szerv, a COOPVIN kiskőrösi székháza előtt. A település méretéhez képest igen sokan, a becslések szerint 2000 fő vonult fel, 50-60 munkagép kíséretében és közel 3 órán át hangoztatták követeléseiket. Érdekes, hogy a szervezők között feltűnt Kósa Gyula kisiparos, aki 1997-ben ugyancsak gazdademonstrációkat szervezett és egyik alapítója volt a Mezőgazdasági Termelők Érdekvédelmi Szövetségének (Metész).

3. Egy évvel később a Péter-Pál napjára időzített aratósztrájk kapcsán más szereplők mozdultak meg. E nap a hagyományos paraszti gazdálkodásban az aratás jelképes kezdőnapját jelentette. Manapság – s ez már a nyolcvanas évekre is igaz volt – a megváltozott búzafajták, a műtrágyázás és vegyszerek következtében egy héttel, vagy akár tíz nappal korábban is elkezdik munkájukat a cséplő-arató gépek (kombájnok). Ebben a megmozdulásban a nagyüzemi mezőgazdaság vezetői hallatták a hangjukat, a TOT is tiltakozott, ami aligha véletlen, hiszen elnökét, Szabó Istvánt, 1989 áprilisában felmentették az MSZMP Politikai Bizottságában viselt tagsága alól. A szervezők sorában termelőszövetkezeti elnököket találunk, s az 1970-es évek elején létrehozott területi tsz szövetségek (Teszöv) biztosították a megmozdulások, ma így mondanánk, logisztikai hátterét. Figyelemre méltó, hogy míg korábban az aratósztrájk a mezőgazdasági bérmunkások klasszikus fegyverét jelentette, addig 1989-ben a munkaadók, a nagyüzemek vezetői kezdeményezték ezt a lépést. A magyar történelemből ismerős merkantilista (vagyis iparpártoló)-agrárius (nagybirtokos/nagyüzemi) ellentét feléledését érhetjük tetten. A folyamat 1985-ben indult, amikortól kezdve folyamatosan csökkent a mezőgazdaság termelékenysége, visszaestek a termésátlagok, s nőtt az ágazatot érintő állami elvonás. Visszafogták a központilag szabályozott felvásárlási árakat, tehát újból kinyílt a mezőgazdasági és ipari árak különbségét jelentő agrárolló. Az 1989. június 29-i Péter-Pál napi, a források szerint 18 megyére kiterjedő, 1100 téeszből és állami gazdaságból jövő agrárdemonstráció résztvevői ezen folyamatok ellen tiltakoztak, összességében sikertelenül. A demonstráció során számos helyen traktorokkal és kombájnokkal zárták le az főbb közlekedési utak egyik sávját, így módon lassítva a forgalmat. Összességében a magyar agráriumot igen súlyosan érintette a rendszerváltással együtt járó gazdasági modellváltás, nem utolsó sorban azért, mert nem alakult ki megfelelő politikai érdekképviselet

4. 1989 tavaszán egyre nehezebb volt a költségvetés egyensúlyát fenntartani kívánó intézkedéseket elfogadtatni a magyar társadalommal. Mindez jól megmutatkozott az április 1-jén bejelentett, majd a taxisok és a kisiparosok által szervezett forgalomlassító demonstráció hatására április 20-án visszavont autópálya-használati díjnál. Az esemény megmutatta a virágkorát élő taxis társadalom szervezettségét, erejét, jó kommunikációs és érdekvédelmi képességét. Ennek jelentőségéről az egész ország meggyőződhetett az 1990. októberi, ún. taxissztrájk során. A 1989. áprilisi tüntetéssel kapcsolatban érdemes hangsúlyozni, hogy csak részleges sikerrel járt, mivel az útalapot nem vonták vissza, hanem gyakorlatilag adó formájában beépült a benzin árába. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a magyar társadalom két olyan rétege (a taxisok és a kisiparosok) hallatta a hangját, amely már évek óta az állam felügyelte gazdaságon kívül, bizonyos mértékű kockázatvállalás kíséretében végezte tevékenységét. Az 1989. április 17-én tartott demonstráción, amelynek útvonala a Felvonulási tértől a Kossuth Lajos térre vezetett, 64 gépjármű vett részt az állambiztonsági források szerint. A nagyjából 2 órán át tartó, kb. 65-70 fő részvételével zajlott tüntetésen petíciót nyújtottak át a kormány képviselőjének. A megmozdulás eredményességéhez hozzájárult azt is, hogy széles körben, a lakosság szinte minden rétegében meg tudott szólítani embereket, még a hatalomhoz lojális szakmákban is. Erről árulkodik az alábbi mondat: „A közlekedési rendőrök és a tüntető gépkocsivezetők között a kommunikáció a kedélyességig szívélyes volt.”

5. Az 1956-os forradalom leverését követően három évtizeddel később, 1988. augusztus 23-24-én került sor az első, nyilvános munkabeszüntetésre. A sztrájkot a Mecseki Szénbányában szervezték és a résztvevők közvetlenül a kormánnyal állapodtak meg a hűségjutalom nettó összegében. Bár az állambiztonsági jelentések szerint már néhány nappal korábban érzékelhető volt a hűségjutalom elszámolása miatti feszültség, de az éjszakai műszakban történt leállás mégis meglepetésként érte a vállalati és pártvezetést. A munkások közvetlenül Grósz Károly miniszterelnöknek címezték követeléseiket, amelyek általában az ágazat megbecsülését, anyagi támogatását, az adóreform kedvezőtlen hatásainak kiküszöbölését kívánták elérni. A sztrájk átterjedt egy komlói aknára is. A helyszínre érkező politikusok, közöttük Kapolyi László kormánybiztos, korábbi ipari miniszter, sikeresen csillapították az indulatokat, így egy nap után a munka felvételére sor került. Ám a szeptember eleji országos bányásznapi ünnepségekről szóló jelentések érzékeltetik, hogy a gazdasági szerkezetátalakítás egyik legkomolyabb vesztese a bányászat lehetett. Ennek esélyét már maguk a bányászok is érezték a valódi krízis beköszönte előtt.

6. Egy év múlva már sokkal komolyabb volt a tét, hiszen az uránbánya bezárása és tömeges munkanélküliség fenyegette a pécsi bányászokat. Ezért 1989. augusztus 30-án a Mecseki Ércbányászati Vállalat központja előtt több ezer ember részvételével nagygyűlésre és felvonulásra került sor. A több órán tartó eseményen felszólaltak a szakszervezetek és a bányászok képviselői, és szót kapott Horváth Ferenc ipari miniszter is. A hazai uránbányászat ügye mindig kiemelt politikai kérdés volt, elég arra utalnunk, hogy 1956-ban is követelték a magyar-szovjet uránkereskedelmi egyezmény nyilvánosságra hozatalát, illetve az ásványkincs piaci áron történő értékesítését. Ez már jelzi, hogy Moszkva a hadiiparban és energetikában kulcsfontosságú uránércet csak áron alul volt hajlandó megvenni a magyar féltől, s ez a gyakorlat később sem változott, hiába tették szóvá a magyar gazdaságpolitika irányítói. Az 1980-as évek végére a szovjet gazdaság eróziója megrendítette a magyar uránbányászatot is, ezért került napirendre a bánya bezárása. A munkások elkeseredett demonstrációja nem másította meg a döntést, sőt inkább csak előrevetítette a következő évek további súlyos társadalmi konfliktusait, így a bauxit- és kőszénbányák bezárását, amely ugyancsak családok ezreit hozta rendkívül nehéz helyzetbe. A demonstráció figyelemre méltó pillanata volt a brit bányászszakszervezet delegátusának felszólalása, amely az 1984-es bányabezárások társadalmi hatását ecsetelte. Ez arról árulkodik, hogy a magyarországi bányabezárások nem csupán a rendszerváltást megelőző gazdasági válság, hanem tágabb értelemben véve a világgazdasági korszakváltás, a hagyományos energiahordozók leértékelődésének folyamatát tükrözték. A rideg közgazdasági tények önmagukban csekély vigaszt jelentettek a nehéz, egészségkárosító munkát végző, s munkahelyüket elvesztő vájárok számára.

Papp István